Acsalag Győr-Moson-Sopron megyében, a Hanság déli részén, Csornától 10 km-re, északnyugatra fekszik. Szomszédos települések: Bősárkány, Földsziget és Csatárimajor. Vasútállomása Bősárkány mellet van. A Rábca folyó kb. 2 km-re, északra folyik a falutól.

   Az egykori mocsárvilág mindig rendkívüli módon befolyásolta a lakosság életét. Ez az óriási tőzeges terület, amelyet itt-ott hatalmas éger-és kőriserdők szakítanak meg, kelet-nyugati irányban húzódik, hosszúsága 55 kilométer.

   Már a kőkorszakban megtelepedett itt az ősember. Ennek a kornak emlékét őrzi a csornai nucleus (pattintott kőeszközök készítésekor hátramaradó kőmag.) (1) Mivel a Hanság mocsarai gazdagok voltak vadban, halban, valószínű, hogy ennek a kornak embere már idejárt vadászni, és közben elvesztette a kőmagot, amiből apróbb késpengéket pattintott. Acsalag határában is találtak egy szépen csiszolt kőbaltát.

   Acsalag környéke 1387-ben került a Kanizsaiak kezére, Zsigmond király adományozta nekik.(2) 1532-ben azonban a Kanizsai család fiúágon kihalt, és Kanizsai Orsolya Nádasdy Tamással való házassága után, 1536-ban, a környék nagy része a Nádasdy családé lett. A Nádasdyak 1671-ig voltak birtokosai környékünknek. 1671-ben, amikor Nádasdy Ferenc országbírót – a Wesselényi összeesküvés fő szervezőjét – kivégezték, a Nádasdy birtokot a bécsi kamara vette át. 1681-ben a Nádasdy birtok aztán az udvarhű Esterházy családra szállt. (3) Ettől kezdve környékünk 1945-ig az Esterházyak birtokában volt.

   1529-ben és 1543-ban török sereg pusztította a rábaközi falvakat. A falvak lakossága a Hanság mocsarai közé menekült állataival. 1594-ben a törökök ismét elpusztították az egész Rábaközt, a lakosság most is a Hanságba menekült.

   A török pusztítás után lassan meginduló fejlődést a Rákóczi szabadságharc dunántúli harcai törték meg a 18. század elején. A császári labancok felégették a környező falvakat, a lakosság megint a Hanság mocsaraban rejtőzködött el.

   Acsalag községről az első írásbeli feljegyzés egy 1696-os adójegyzékben található meg. (4) Itt a falu neve úgy van írva, hogy Acsalagh. A következő írásbeli feljegyzést a faluról a Rábaközi főesperesség egyházlátogatási 1697-97-es jegyzőkönyveiben lehet olvasni: (5) "Acsalag, másképpen Hölgyész. Az ország nádorának birtoka. Ez a falucska minden szomszédos helyiségtől távol, mocsarak közepén terül el, áradások idején nehéz megközelíteni. Csak harangláb van itt, oratórium (imahely) nincs. Az iskolaépület elég alkalmas. Kántor-tanító Légrády János, akinek egyetlen tanítványa sincsen. 57 katolikus és 4 akatolikus él itt,"

   A Hölgyész név hermelinvadászok telephelyére utal. A falu területe ekkor még komolyabb földművelésre nem lehetett alkalmas. Acsalag első lakói minden bizonnyal kedvezményekkel idecsábított jobbágyok voltak. Ezért nem véletlen, hogy lakói később is szabad költözésű jobbágyok voltak.

   A következő írásbeli feljegyzés a faluról az 1714-es egyházlátogatási jegyzőkönyvben található: (6) "Acsalag vagy másképpen Hölgyész. Ez a falucska herceg Esterházy Mihály tulajdona. Mocsarak veszik körül, különösen tavaszi áradások idején nehezen közelíthető meg. Egyetlen plébánoshoz sem tartozik jogilag, mivel mindegyik pappal bíró falutól messze van. Mivel még Csornához van a legközelebb, ezért papi szolgálatokért őhozzá szoktak fordulni, de rendszeres fizetést nem adnak neki. Az iskola épülete megfelelőnek mondható. A kántor egy 45 éves magyar ember, akit Sokomay Györgynek hívnak. Egyetlen gyerek sem jár iskolába, maga a tanító is eléggé műveletlen ember. Vasár-és ünnepnapokon az iskolában gyűlnek össze a hívek és ő olvassa fel nekik a könyvből az evangéliumot, valamint a hozzáfűzött magyarázatot. Énekel, imádkozik a hivekkel. Ő végzi a tametést is.

A lakók száma 160 katolikus és 4  akatolikus."

   Az 1715-ös országos összeírásban 10 adófizető jobbágy neve van feltüntetve. (7) Ezek:

                               Baka György                             Szabó István

                               Boronay János                           Makkos György

                               Nagy Pál                                    Boronay Gergely

                               Sipos György                             Bartos Pál

                               Meszlényi András                      Csordás István                                           

   Ezek a családok voltak Acsalag őslakosai. Ma már csak a Nagy, Szabó, Makkos és a Brányi családok utódai élnek a faluban. Ezeken kívűl élhettek itt már más családok is, mivel az 1714-es  egyházlátogatási jegyzőkönyv 164 lakost említ a faluban. Nem valószínű, hogy ezek 10 családban éltek volna. A többiek zsellérek lehettek, tehát nem fizettek adót, és ezért meg sem lettek említve.

   Az 1738. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvben Károlyi Lőrinc kanonok számol be a faluról. (8) Acsalag már mint Csorna község filiája szerepel. "Itt egy kis templom van építve Szt. Lőrinc tiszteletére. Ez az egyházmegye egyetlen temploma, mely náddal van fedve."

   Az 1752-es összeírás a következőkről tudósít (9) : Most is 10 jobbágycsalád van feltüntetve, de mellettük már vannak zsellérek is, és pedig 9 házas zsellér és 5 más házában lakó zsellér. Ezenkívul találhatók már a község, illetve a gazdák szolgálatában álló béresek is, szám szerint kilenc.

   Az 1759-es egyházlátogatási jegyzőkönyvből a következőkez tudjuk meg a faluról (10): "Az acsalagi templom fából van készítve és náddal fedve. Szt. Lőrinc tiszteletére van felszentelve. A hivek saját erejükből építették a templomot, már javították is, de jelenleg is restaurációra szorul.. A felszerelés nagyon szegényes; egy miseruhán és egy darab kelyhen kívül nics itt semmi."

   Az 1831-es egyházlátogatási jegyzőkönyvben a következőket lehet olvasni a faluról (11):

"Az acsalagi templomot 1795-ben építették téglából. A herceg Esterházy család csak adományt adott, az összes többi költséget a hivek viselték. Felszerelése közepesen van ellátva, két harangja van. Hat változatú orgonája jó állapotban van. Az iskola állapota elég jó, felszerelése is megfelelő. Acsalaghoz tartozik két major; Földsziget és Mátyássziget. A templom előtt két szobor áll. Mindkettő a nemes Brányi család adománya. Nepomuki Szt. János szobra a falun kívül, a mezőn, a Nagy család adománya. A temető a templom mellett van.

Acsalag gazdasági viszonyai a 18-ik században

   A 18. században az uradalmakban főleg sertés- és juhtenyésztést folytattak. Acsalagon inkább juhtartással foglalkoztak. (12)

   1715-ben a faluban 10 telkes jobbágynak csupán 45 hold szántóföldje volt. (13) 1728-ban valamelyest nőtt a művelt terület nagysága: már 190 hold szántót bírtak a lakosok, ekkor is 10 telkes jobbágyot találunk a faluban, de már 9 zsellért is, akik a gazdák mellett tevékenyen bekapcsolódtak az irtásföldek növelésébe. (14)

   Mária Terézia 1767-ben hozta nyilvánosságra úrbérrendezési rendeletét. Ezzel a földesúr-jobbágy közötti viszonyt akarta országosan és egyöntetűen szabályozni. A rendelet értelmében a szántóföldeket 4 osztályba kellett sorolni a hozam szempontjából, és ez alapján, valamint egyéb haszonvételek figyelembevételével a falvakat is 4 osztályba kellett besorolni.  Acsalag III. osztályú határral rendelkező falu besorolást kapott. (15) Így az egész telekhez járó több szántóterületet (20 hold), mocsárral körülvett fekvés, a gyakori árvízek károkozásai indokolták.

   Ezt követte a jobbágyok javainak összeírása, amelyekre ki kellett vetni az úrbéri kötelezettségeket. Az acsalagiak eddigi kötelezettségeiket a herceggel szemben az akkori bíró, Brányi István mondta el. (16) Ezután megállapították az új kötelezettségeket a herceggel szemben.

   Mária Terézia úrbérrendezése nemcsak az úrbéri járandóságokat szabályozta, hanem majd egy évszázadra rögzítette a falvak telki állományát is. Acsalagon ekkor 20 telkes jobbágy, 3 házas és 3 ház nélküli zsellér volt. (17) Az acsalagiak szabad költözésű jobbágyok voltak. Ez azonban csak annyit jelentett, hogy ha nem tetszett az illetőnek a herceg szolgálata, szabadon elköltözhetett másik földesúr alá ingó vagyonával együtt.

   1767-ben csak 178,5 hold jutott az acsalagiaknak szántóföldi gazdálkodásra, és 160 hold rét. (18) Ez abból adódhatott, hogy az úrbérrendezés a zselléreknek nem engedélyezett  úrbéres földterületet. Az összes szántóföldön csak az egész telkes jobbágyok gazdálkodtak, a zselléreknek (1/8-ad telkes jobbágyok) szántóföldjük nem volt, csak rétjük.

   Mária Terézia úrbéri rendelete a korábbiaknál sokkal több terhet rakott az acsalagiak vállára. Az 1755-ös megállapodás szerint kevesebb volt a falu lakosságának a kötelessége, mint az urbéri rendelet után. Az urbárium tehát nem felelt meg az acsalagiaknak, de az Esterházyaknak sem, hiszen még nem lévén majorjuk a határban, nem tudták kihasználni az urbáriumban előírt robotot. Ezért a herceg 1768-ban újból szerződést kötött acsalagi jobbágyaival. (19)

   Mária Terézia úrbéri rendelete előírta, hogy az úrbéri használatban levő telkek száma nem változhat. Ezért hogyan segítettek magukon a földre, munkára éhes jobbágyok? (20) Elkezdték írtani a használhatatlan lápi erdőségeket és a Hanságot. A határ dombosabb részei tele voltak ekkor még cserjével, csipkebogyóval és kökénnyel. A herceg némi bérlet fizetése ellenében szívesen bocsátotta acsalagi jobbágyainak rendelkezésére a neki semmi hasznot nem hajtó mocsárvilágot. Saját irtásföldjével a jobbágy bizonyos mértékig rendelkezhetett. A földesúr tulajdonjogának séreme nélkül eladhatta vagy elzálogosíthatta ezeket a területek.

  Az irtásföldek után a földesúr csak jelképes bért szedhetett. A gyermekek örökölhették, és robotmentesek voltak

   Acsalagon 227 kishod nagyságú irtásterületű föld mutatható ki ebben az időben.  Irtásföldekkel a zsellérek is rendelkezhettek.

   A XVIII. század végén megkezdett hansági lecsapolási munkák eredményeként nagy területek váltak alkalmassá mezőgazdasági művelésre. Ekkor keletkeztek környékünkön az uradalmi majorok, mint Földsziget, Csatárimajor és Pálmajor. A majorgazdálkodás fellendülésével a földesúr egymás után vette vissza az irtásföldeket a jobbágyoktól. Ezzel az igazságtalan cselekedettel sok jobbágyot és zsellért fosztott meg betevő falatjuktól.

   Az irtásföldeket a földesúr csak a jobbágy munkabérének és beruházásainak megtérítése után válthatta vissza. Ez a visszaváltási ár azonban nevetségesen kevés volt  A parasztok tehát elvesztették legértékesebb földjeiket, a zsellérek föld nélkül maradtak, az uradalom pedig érékes és nagykiterjedésű szántókkal bővült.

Gazdasági viszonyok  19-ik században

  Az acsalagi irtásföldek tulajdonjogi kérdését az 1855-ben létrejött irtásvisszaváltó egyezség (Combinatorium) szabályozta. Eszerint  a 227 kisholdnyi irtásföld kétharmad részét, 152 holdat a herceg visszatartotta magának, és csak 75 holdat engedett át az acsalagiaknak. A visszavett irtásföldeket Mátyássziget, illetve Földsziget majorhoz csatolták. A heceg a visszavett irtásföldeken megindíthatta majorüzemét, ami a parasztság helyzetét károsan érintette. Az amúgy sem nagy kisbirtokok területén megtépázva indultak el az önálló gazdálkodás  útján, kitéve új és új osztozkodás és az ezzel járó területcsökkenés lehetőségének

  Az 1855-ös elkülönítő egyezség kötelezte az Esterházyakat bizonyos mennyiségű szántóföld, rét és legelő átengedésére. (21) A kapott földekért megváltási összeget kellett fizetniük a volt jobbágyoknak. Acsalag lakossága összesen 981,5 hold földterületet kapott a hercegtől a legelőn kívül, aminek nagysága 270 hold volt.

   Acsalag lakossága 1855-től megkezdte az önálló gazdálkodást. A telkes jobbágyokból telkes gazdák lettek, a zsellérekből pedig octálosok. A földek most már a parasztság tulajdonát képezték, megszűnt a robot, dézsma, stb. A zsellérek is földhöz jutottak az elkülönítés után, de csak 9,6 kishold jutott nekik családonként.. Ezen a területen sok esetben ketten, sőt négyen is osztozkodtak. Ebből a kevés földből nem lehetett eltartani egy családot. Ezért az octálosok nagy része elszegődött a herceg földszigeti és mátyásszigeti majorjaiba cselédnek. Nehezítette a volt zsellérek sorsát még az is, hogy a határ leglaposabb részeit kapták meg, amit sokszor elöntött a víz.

   Az 1860-as évekig nem volt még túl nagy aránytalanság a birtokviszonyokban. De a több évekig tartó szárazság és az egérkárok sok családot arra kényszerítettek, hogy földjeiket eladják a tehetősebb gazdáknak. Persze burjánzott az uzsora is, mivel még nem volt uzsoratörvény. Az öregek elbeszélései szerint 40-50, sőt még 60%-os kamatok is voltak. A századfordulóra így alakult ki az az egészségtelen birtokarány, hogy a határ 1/10 része egy család, a Szílágyiak birtokába került.

   A Szilágyiakon kívül négy-öt családnak volt 30-50 holdja, öt családnak 16-20, és 12 családnak 8-15 holdja. A lakosság többi része törpebirtokos és zsellér volt. Mivel a Rábca szabályozása után a szántó területe a régi laposok rovására egyre szaporodott, a nagyobb gazdák egyre több cselédet, illetve szolgalegényt hoztak a környező községekből. Az elszegényedett őslakosok ugyanis nem szívesen vállaltak szolgaságot. Ma a falu lokosságának kb. 50-60%-a az 1890 óta behozott cselédek és beházasodott szolgalegények utódjaiból áll.

   Mivel a falu lakossága ebben az időben gyors ütemben növekedett, határa pedig teljesen körül volt véve hercegi birtokkal, a szegénység egy része kivándorolt Amerikába, vagy más falvakba költözött. Akik idehaza maradtak, a nagy gazdáknál, a többség a földszigeti és csatárimajori uradalmaknál aratóként dolgozott.

Acsalag a 20-ik században

   1890-től 1914-ig 25-30 családfő dolgozott Amerikában gyárakban és bányákban. Ezek nagy részben 1920-ig hazajöttek, csak 6 család maradt kint végleg. 1903-ban a szigetközi Halászi községbe költözött el három népes család. Ezek Amerikában járt emberek voltak, akik keresetüket megtakaríva, 20-30 holdas birtokot vásároltak Halászi községben.

   1903-1905 között a szlavóniai Podgorács községbe költözött el 10 család. 1938-41-ben az akkori Moson megyei Pünkösdvásárra (ma Várbalog) ment telepesnek 6 család.

   Akik idehaza maradtak, állandóan keresték a módját, miként javíthatnának sorsukon. 1901-ben a falu lakossága  megalakította az első szövetkezetet "Keresztény Fogyasztási Szövetkezet" néven. Erre nagy szükség volt, mert abban az időben a zsidó kiskereskedők alaposan belenyúltak a nép zsebébe. A szövetkezet 1910-ben  belépett a Hangya Országos Szövetkezeti Központba, és 1948-ig , a Földműves Szövetkezet megalakításáig jól működött.

   1910-ben a földszigeti uradalomból a szegényebbek 252 kat. hold bérletet kaptak. Az első világháború alatt ez a "polgárbérlet" segítette át a szegényebb emberekből álló, kb. 65-70 családot a kaenyérgondokon.

   Az acsalagi "Polgárbérlő Szövetkezet" 1945-ben szűnt meg.

   1945 március 30-án elözönlötték a szovjet katonák a falut. Raboltak és több nőt is megerőszakoltak. Agyonlőték a földszigeti hanyőrháznál Szilágyi Ferencet, később Tóth Károlyt, a kocsmánál.

   1945 tavaszán felosztották Esterházy herceg birtokait a parasztság között. Acsalag csak  472 kat. holdat kapott, mivek ennyi volt az acsalagi telekkönyvben. Igénylő meg 171 család, ami nagyon kevés volt a megélhetéshez. Meg is lett ennek a következménye, mert 1946-ban 20 család elköltözött a Sopron melletti Ágfalvára, a kitelepített svábok házaiba és birtokaiba.

   A földosztás után nagy lendülettel indult meg a gazdálkodás. Az egész falu népe felismerte a belterjes gazdálkodás hasznát, és már 1946-ban, utána még 5 évig cukorrépa és cikória vetőmagokat termelt állami szerződésre. A jóiramu fejlődést az 1950-es évek túlszigorú, embertelen beszolgáltatási kötelezettségei aztán alaposan megbénították. A megállapított kvótát akkor is be kellett szolgáltatni, ha nem termett semmi sem. A vége az lett, hogy a kisbérlők menekültek a földtől, mert ha csak 4-5 holdon dolgoztak, több maradt nekik, mintha 15 vagy 20 hold földet műveltek volna. A nagyobb gazdák meg az államnak ajánlották fel a földjeiket, ingyen, csak hogy meneküljenek a beszolgáltatástól.

   1954 után a termelés aztán lassan újra fellendült. A korábban cseléd vagy szolgasorsban élők is úgy belejöttek a gazdálkodásba, hogy a tsz-be bizony nem szívesen léptek be.

   1956-ban Acsalagon is megalakult a Nemzeti Bizottság és a Nemzetőrség. A faluban nem történt semmi atrocitás, a lakosság sok élemiszert szállított a budapesti szabadságharcosoknak. Aztán jött november 4, a falun keresztül ezrével mentek a menekültek Ausztriába. Az acsalagiak ételt-italt adtak nekik és elkísérék őket az oszrák határra. Meg is lett ennek a következménye, mert 1957-ben többeket ezért a segítségért letartóztattak és megvertek. Acsalagról 35 személy menekült át a határon, akik az egész világon szétszóródtak.

   1959-ben erőszakkal megalakítják a tsz-t a faluban, "Törekvés" néven. A beszervezés nem volt könnyű dolog. A többség ragaszkodott az önálló gazdálkodás formáihoz. A beszervezés alkalmával szörnyű igazságtalanságok történtek.

   A szántóföldek egy része az ebek harmincadjára került. A fiatalok jó része a városokba húzódott, a falvak régi vezetőit eltüntették, iskoláit egyesítés címen becsukták. Eltűnt a régi paraszti életforma a faluban is. A "bölcs" tsz alakítók nemcsak a földjét vették el a szorgalmasan dolgozó néptől, hanem az őseitől tanult termőföld szeretetét is.

   1989-ben aztán szétoszlott a tsz is. A tagok kárpótlási jegyeket kaptak, amivel a földekre licitálhattak. A legtöbben aztán eladták földjeiket acsalagi gazdálkodóknak, akik ma 50-60 hektáron gazdálkodnak. A fiatalok nem találnak munkahelyet, elköltöznek városokba. A falu kiöregszik lassan, a lakosság száma már csak 500 alatt van. Nincs már posta, az iskola felső tagozatát áthelyezték Csornára. Valószínű az alsó tagozat is megszünik az ősszel és az óvoda is. Több külföldi, különösen németek és osztrákok vásároltak házakat, amiket nagyon szépen felújíttattak. A falu jövője bizonytalan, de talán jön még olyan időszak is, amikor a fiatalok nyugdíjas korukra visszaköltöznek az üresen hagyott házakba.

2.) Adatközlők, a néprajzi anyag megőrzői

   A legfőbb adatközlőm Bendes József (1902-1992) volt. A munkámban legnagyobbrészt őrá támaszkodtam. Több interjút készítettem vele, és felhasználtam feljegyzéseit is, összevetve a saját családom és mások emlékeivel.

   Az értelmes fiú egy 11 gyermekes zsellércsaládban nőtt fel. Elemi iskolába úgy került, hogy már számolt, és le tudta írni a nevét. Ekkor felfigyelt a tanítója rá, de továbbtanulásról a szegénység miatt nem lehetett szó. Amikor édesapját 1915-ben behívták katonának a frontra, a 12 éves Bendes Jóskának kellett a mezei munkákat elvégezni. A fiú ott is derekasan helyt állt. Hogy tudásvágyát kielégítse, elvállalta a falu könyvtárának vezetését, így rengeteget olvashatott. 1931-ben kötött házasságot, amelybe magával vitte két felnevelendő testvérét is, mert a szülők közben meghaltak. Az emberek becsülték, ezt mutatta számos tisztsége (volt tűzoltóparancsnok, legeltetési pénztáros, bérlőszövetkezeti jegyző, zselléresküdt.) Földjeit szüntelenül gyarapította. Bár utolsónak lépett be a termelőszövetkezetbe 1959-ben, állattartási brigádvezető lett. A tudására ott is szükség volt. A régi időkről feljegyzéseket készített, így bár nem tanulhatott tovább, a múlt értékeinek őrzője lett.

   További adatközlők.

   Bendes Józsefné (1908-1997)

   Brányi Erzsébet, 1922

   Hideg Lőrincné,

   Hideg Lőrinc,

   Nagy Miklós, 1935

   Németh József,

   Nyerges Vilmosné, szül. Nagy Margit, 1933

   Igaz Andrásné, szül. Nagy Teréz, (1916-1998)

   Nagy Sándorné, szül. Szabó Aranka, (1877-1969)

   Horváth Pál, 1928

II. 1.)Acsalag éltetője, a Hanság

A hanyvidéki emberek nádcsévés ívóvíznyerése

   A hanymelléki falvak népe minden évszakban, de különösen nyáron és ősszel, sokat dolgozott a Hanságban. A szükséges ivóvizet fekete cserépkorsókban vitték magukkal. Ezeket a cserépkorsókat a csornai és a döri fazekasok készítették. Tartalmuk 5-6, sőt 10 liter is volt, a fülön külön szívólyukkal ("cseccsel"). Nálunk "bugyogó korsónak" is nevezték őket. Kaszáláskor a korsót már reggel, a lekaszált, harmatos fű közé rakták, hogy hűvös maradjon. Lehetőleg fa, vagy egy bokor árnyékában helyezték el. De előfordult néha, hogy a nagy melegben, idő előtt elfogyott az ivóvíz. Az is megesett néha, hogy eltörött a korsó, és elfolyt a víz. De a hanyi emberek ilyenkor is tudtak magukon segíteni.

   A Hanyon ugyan a régi időkben, még 70 évvel ezelőtt is, rengeteg vízzel telt árok és mélyedés volt, de ezeknek a víze nyáron nagyon felmelegedett, ez mindenféle "vízí ázalagokkal" volt tele, és ivása esetén súlyos bél és gyomorbántalmat okozott.

   Ilyenkor késsel, egy lehetőleg múlt évi, száraz nádszálat levágtak, és ebből 100-120 cm hosszú darabot kivágtak A nádszárban levő két-három záróbütyköt, egy vékony vesszővel, vagy egy kemény, vékony nádszállal átszúrták, és a földbe kerülő végét fecskeszárny alakra vágták. A fecskeszárny közé, 8-12 cm hosszú, vékonyszálú fűcsomót, vagy szénát tettek, és megfelelő helyen, ahol közel volt a talajvíz, óvatosan, lassan, hogy a nádszálat meg ne törjék, a talajba szúrták olyan mélyen, hogy csak 30-40 cm álljon ki a talajból. Ezt hívták nálunk "nádcsívínek" A leszúrt nádtól, fél lépésre, egy ölnyi fűvet, vagy szénát dobtak, hogy a vízszívó térde ne legyen nedves.

   Ezután a fűcsomóra térdelő ember a nádszálat kissé feljebb húzta, hogy a végében levő fűcsomó, ne akadályozza a vízszívást. Ezután elkezdte szívni az eleinte zavaros vizet, amit minden szívás után kiköpött a szájából. Nyolc-tíz, de néha már négy szívás után is tiszta  és hideg víz jött fel a nádcsévén. Persze nem olyan jó íze volt mint a kútvíznek, de türhető. Csak arra kellett ügyelni, hogy felhevült testtel sokat ne igyon belőle a szomjas ember, mert hideg volt.

A hansági rétek licitálása

   A hansági részek legnagyobb része környékünkön 1945-ig a herceg Esterházy család tulajdonában volt. Mivel neki annyi munkása nem volt, hogy le tudta volna kaszáltatni az egész területet, szívesen kiadta a réteket a környező falvak lakosságának, egy bizonyos bérösszeg lefizetése fejében. A lekaszált széna aztán a bérlőjé volt teljes egészében. A rétek kibérlése licitálás útján történt, amit minden évben, májusban, csak ritkán júniusban, tartották meg. A környező falvakban előzőleg kihirdették a licitálás napját, amire az érdeklődők összejöttek a hanyőr házhoz. Környékünkön három hanyőrház volt, akik vigyázták a Hanságot: Földszigetnél, Nyirkánál és Királytónál, a Rábca jobb oldalán.

   Először a nyirkai hanyőrnél licitáltak, mivel itt érett meg legelőbb a fű, utána a földszigeti hanyőrnél, és végül Királytónál. A licitálást a hynyőrök végezték, a herceg irnokai meg írták, hogy ki bérelte ki a rétet. A bért legtöbbször  készpénzben, rögtön ki kellett fizetni, de voltak sokan, akik csak hitelre tudtak bérelni. Az I. világháború után, még kb. 6-7 évig, alacsony volt a bér, és ami nem ment el, még felében is kiadták. A herceg tiszttartói ugyanis örültek, ha valaki lekaszálta a réteket.

   Kezdetben csak Acsalag, Osli és Bősárkány lakossága bérelt ki rétet, de később,, amikor a környéken a marhaállomány megnövekedett, más környékbeli falvakból is jöttek licitálni, Csornáról, Barbacsról, Maglócáról, Rábcakapiról, Szárföldről, Veszkényből és Babotról. Különösen a szárföldiek voltak veszedelmes licitálók, mert mindíg ráigértek a kikiáltott árra.

   A licitálás előtt a hanyőrök sakktáblaszerűen fölosztották a hansági réteket, kezdetben 10 holdakra, később aztán 5 holdakra, mert így a herceg jobban jött ki. Egy-egy dűlő szakaszát "nyilasnak" nevezték A hanyőrök minden nyilas sarkára egy kis dombocskát emeltek, és abba beleszúrtak egy karót, amire rá volt írva a dűlő és a nyilas száma. Például első dűlő, első nyilas, vagy első dűlő, második nyilas, és így tovább.

   A hanyőr pl. a licitálásnál kikiáltotta: a Kismetszésen fölül, az első számú dűlő, egyes számú nyilas rét ára 80 pengő! Ki ad többet érte? Megtartom! - kiáltotta valaki. Adok érte

 85-öt! – kiáltotta egy másik. Ez így ment addig, amíg a legtöbbet ajánlónak odaitélték a kikiáltott rétet.

   Öt hold rét területért a két világháború között kb. 4 mázsa búza árát kellett kifizetni. A hanyőrök feladata persze az volt (ezek is a herceg emberei voltak), hogy jól felverjék a rétek árát, mert annál nagyobb volt a becsületük a herceg tiszttartóinál. A hanyőrök arra is ügyeltek, hogy idegenek ne lopjanak szénát a Hanyból. Az ő tudtuk nélkül senki sem tudott szekérrel kimenni és bemenni a Hanyba. A hanyőr háza közvetlenül a Rábca híd mellett volt, állandóan ott laktak családjukkal együtt, és így éjjel-nappal ellenőrizni tudták a hidon ki és bejárókat. A hanyőrök jól ismerték azokat az embereket, akik réteket béreltek kaszálásra.