Hanyőrök

   A hanyőrházak keletkezése a Rábca partján kb. az 1800-as évek közepére tehető. A három hanyőrház a következő helyeken volt: Nyirkánál, Földszigetnél és Királytónál. A hanyőrök télen-nyáron kint laktak családjukkal a hanyőrházakban. Nekik kellett elvégezni a Hany öntözését, vad-és halőrök is voltak, vigyáztak a szénára, a nádaratásnál és favágásnál pallérok voltak. A Hanyból minden kijövő szekeret ellenőriztek a hidaknál, tudtuk nélkül semmi sem történhetett meg. Fizetésük kevés volt, ők is csak annyit kaptak, mint a kommenciós cselédek. Állattartással is foglalkoztak, volt két-három, sőt négy tehenük is. Amit másoknak tiltottak, az nekik szabad volt, és így jól megéltek. Az árkok, útpartok szélén a fű az övöké volt, amit felekaszálásra kiadtak. Szénájuk és nádjuk mindig sok volt, és vadászhattak, halászhattak.

   A következő személyek voltak hanyőrök:

   Nyirkánál: Főző János

                     Bencsik József

                     Varga Sándor 1910-1943

                     Varga Imre 1943-1946

                     Kiss János 1946-1975

    Ez a hanyőrház 1975-ben megszűnt.

   Földszigetnél: Szilágyi József

                           Varga József, ez a kettő kb. 1880-1920-ig.

                           Szilágyi Ferenc 1920-1945

                           Molnár József 1945-1950

                           Tudós József 1950-1968

                           Szűcs János 1968-1975

                           Sipőcz József 1975-

                           Szűcs Lajos

   Királytónál:     Nagy Péter 1935-ig

                           Nagy Imre 1935-1946

                           Bőcskei Imre 1946-1979

    Ezeket itt Királytónál már jágereknek nevezték, amióta ide fákat telepítettek. A nyirkai hanyőrháznál volt egy emeletes vadászkastély, amit egy angol lord építtetett 1913-ban, aki a Hanságba járt szarvasvadászatra. A kastély jobboldalon, a hanyőrházzal szemben állt a nyírfák és bokros fák között. Az emeleten volt négy szoba, a földszinten pedig a konyha, és a raktárhelyiségek. A lord sosem használta a kastélyt, mert 1914-ben kitört az

I. világháború, és többet nem tudott jönni. A vadászkastélyt 1945-ben a szovjet katonák bontották le. A padlózatot, épületfát, és a cserépkályhát szétverték, semmi sem maradt meg

Halászat a Hanyban

   Acsalag a régi időkben egy kis halásztelepülés volt. Körös-körül a Hanság kerítette be. A Hany még régen, a falutól, az északon fekvő községek határág is elnyúlt. Ezt bizonyítják a szomszéd falvak, máig is fennmaradt dűlők nevei: Farádi Hany, Tamási Hany, Bogyoszlói Hany. Akkoriban még a halászás volt a szegénynép megélhetési alapja. A vizek tele voltak harcsával, csukával, ponttyal, kárásszal, sügérrel és különösen sok csíkhallal. A csíkhalakat nyáron szokták kihalászni, amikor elhúzódott a víz. Ilyenkor befúrták magukat az iszapba, ahol hetekig is megvoltak táplálék nélkül. A csíkokat csak ki kellett merni és hazavinni. A csíkokat gödrökbe rakták, amiket "csíkgödörnek" is neveztek.

   Acsalagon régen földművelés alig volt, vagy igen csekély mértékben. Csak amikor a folyókat kezdték szabályozni, a víz alól feltűnt dombokat kezdték művelni. Persze a vízzel való küzdelem lassan ment. Az 1800-as években a szegény zsellérek még mind halászatból éltek

   Ősi módon, vesszőből készült varsákat használtak, amiket délután, vagy estefelé, a haljárás mentén, a vízáramlásnak szemközt, a vízszín alá leraktak, két hosszú karóval rögzítettek, és másnap reggel "fölnézték" A halakat kiszedték belőle, és aznap újra lerakták a varsát.

   Halásztak még "tapogatóval" is. Ez egy szintén vesszőből készült, kb. 80 cm magas borító volt, amit csak csekély vízen használtak. A halászó ember, térdén felűl felgyűrkőzve, lassan haladt a sekély vízben, és ahol halat látott, a tapogatót hirtelen rácsapta. Ha sikerült a fogás, a halat kézzel kimarkolta, és a hátán levő tarisznyába tette. Óvatosan kellett járnia, hogy a halakat el ne riassza, és a vizet meg ne zavarja, mert akkor nem látott le vízfenékig. Ezeket a halászati módszereket, szinte minden nap végezték a házi szükségletre.

   Az eladásra szánt halat hálóval fogták. Minden családnak volt halászladikja, amit "hajónak" hívtak. A "hajót" hosszú tolóruddal, a ladik farában állva tolták. Evezőt csak ritkán használtak. Ha valahol a ladikot kikötötték, a tolórudat mélyen leszúrták a fenékbe, és a ladik orrán levő tartólánccal rögzítették. A hálókat maguk készítették, úgy mondták, hogy "hálót csomóznak". A háló anyaga néha boltban vett, de legtöbbször saját maguk által, rokkával készült kenderfonál volt. Az erősebb hálókat az ún. "viszált" zsinegből csomózták, ami úgy készült, hogy két erős kenderfonalat összesodortak, és azt csomózták hálóvá.

   Használtak még merítő hálót is, amit még a mai napig is látni a vizek mentén. Az igazi ünnepi halászat a "húzás" volt. Felrakták a hálókat a ladikra, a "halasbödönt", ami egy deszkából készült, oldalain kilyukasztott láda volt, hogy a víz befolyhasson, a tetjén zárható ajtóval. Ebbe ebédre, a halsütéshez, kukoricakenyeret, és ha volt, egy kis üveg pálinkát tettek, és fölhajóztak a nekik kimért rábcai halászóhelyre. Bért csak keveset fizettek a hercegnek, halászóhelyenként egy kosár halat. Minden családnak külön halászóhelye volt, amit fűzfákkal karóztak ki. Halálos vétek lett vola más családnak a halászóhelyén halászni. A Rábca, a szabályozás előtt, három ágon folyt az acsalagi részen. A faluhoz legközelebb a Pordányi Rábca a módosabb jobbágyoké  volt. A közpső ág, az Aranyos Rábca, és a felső folyás, a Fekete Rábca, a zselléreké volt. A halászóhely keleti és nyugati vége ültetett fűzfákkal volt "gyelülve" (megjelölve). Ha folyt a víz, akkor a Fertőtől Győr felé folyt, de sokszor állt is a víz.

   A halászóhelyhez elérkezve, a keleti végén a vizet átkötötték a "csapda" hálóval, a két parthoz érő végét tolórudakkal jól megerősítették, és a "húzó" hálót elvitték ladikon a halászóvíz nyugati kompjához. Itt kifeszítették a két part között, és két ember lassan húzta a partról. A harmadik ember a háló előtt hajózott, hogy ha akadály lenne, azt elháríthassa. Mire a fogás végére értek, már sol hal volt a két háló között, mert a háló elől menekültek. A húzás végén a ladikot keresztbe állították, és a merítő hálóval, a vízbe leeresztett halbödönbe merték a halakat. A kisebb halakat visszadobták a vízbe, hogy nőjjenek. Hazafelé a halbödön a ladik után úszott egy láncra kötve.

   Egy jólsikerült húzáskor több mázsa hal is került a kert végébe ásott haltartó gödörbe, ami vesszővel volt kibéleve. A halászóhely és a haltartó gödör tabu volt, kifosztásáért bicska járt. Az öregek beszélték, hogy akkoriban, a felső falu végén, a zsellérsoron, a kertek aljáig lehetett hajózni. Ha nyáron apadt a víz, ami ritkán fordult elő, az sem volt akadály, mert akkor a cigányhanyi legelőn ásott csatornán mentek be a kertek végébe. Ennek az ásott csatornának, még a mai napig is megvan a nyoma.

   Egy jó húzás után fél évre való lisztet, sót, paprikát is adtak a győri "zsidóhalasok" a fogott halért. A győri kereskedők minden héten jöttek ladikkal Acsalagra halat venni. A halak mellé bíbictojást is kellett adni, ami nagyon keresett cikk volt. A bécsi nagyurak azt tartották, hogy abból van a legjobb rántotta. Lehet, hogy akkoriban keletkezhetett az a szólásmondás, hogy "Acsalagon jóllakás, kevés misehallgatás, könyörgés a pipálás."

   Különben a többi szabad vízen az halászott, aki csak akart. Itt nem kellet bért se fizetni a halászásért. Talán ezért is nevezik a környékbeliek ezt a részt "Szabadhanynak"

    ( "A Rába és a Rábca szabályozása, továbbá a Hanság esztelen lecsapolása után, erősen megcsappant a halállomány. Tönkrementek a harcsa búvóhelyei, a parti mélyedések és a lyukak. Visszahúzódott a víz, eltűnt a szép vízi világ a halakkal és vízí madarakkal együtt, a természet csodás kincse. Most már rájöttek, hogy nagy hibát követtek el, és megpróbálják visszaállítani az eredeti állapotot a nyirkai Hany elárasztásával." Nagy Miklós.)

A hansági rétek kaszálása

   Az acsalagiak a Hanyban kibérelt rétek lekaszálását közösen végezték. Általában négyen kaszáltak le 5 hold rétet egy nap alatt. Az első napon az egyik bérlő rétjét, és utána sorba a többiekét. Ez azt jelentette, hogy egy négyes csapat négy napig kaszált egymás után.

   Vizet és élelmet, a tarisznyában magukkal vitték, mert a Hanyba nem hordták utánuk az asszonyok a reggelit, meg az ebédet. Messze is lett volna nekik az út oda. A kaszálók már kora hajnalban, kb. 3-4 órakor kimentek és 7-8 óráig kaszáltak, utána reggeliztek. Reggeli után délig folytatták a kaszálást, ekkor megebédeltek és utána egy órát pihentek. Reggelire és ebédre legtöbbször szalonnát, disznólábat vagy kolbászt ettek kenyérrel és hagymával. A déli pihenés után addig folytatták a kaszálást, amíg nem végeztek. A kaszálás közben sokat szenvedtek a szúnyogoktól meg a bagócsoktól, mert az a Hanságban rengeteg volt. Különösen kora reggel voltak veszedelmesek.

   Az első kaszálást "aggja" szénának hívták, ami május és júniusban bonyolódott le. Itt a lekaszált fű nehezebben száradt,mert vastagabb volt a rendje. A második kaszálást " sarjú" szénának nevezték. A sarjút augusztus és szeptember hónapban kaszálták, legtöbbször reggel és délben. Előfordult, hogy októberben is kaszáltak.

   A kaszálásnál a kaszát naponta kétszer kalapálták, reggel és délben.

   A királytói Hanyban voltak olyan rétek, hogy naponta háromszor is meg kellett kalapálni a kaszát. A fű  kemény és síkos volt, azonkívül gyakran előfordult itt a rövid nádhegy, aminek majdnem olyan kemény volt a szára, mint a vesszőnek. Ezek a nádhegyek fürészesre kiszedték a kaszát, mivel a kasza éléből apró darabok töredeztek ki. "A kasza élét kiszedte a nádhegy", szokták mondani.

   Acsalagon a kaszát csak egyoldalról kalapálták, amelyik a kaszálásnál a föld felé nézett. Ez volt a kasza háta. A kalapálást az üllőn végezték, a kasza tövénél kezdték meg, és lassan, egyenletesen haladtak a kasza hegye felé. A kasza köszörülését is a tövénél kezdték. Kalapálni jól kellett tudni, különben szenvedés volt a kaszálás. Kalapálás után egy-két métert lekaszáltak és utána enyhén megköszörülték a kaszát. Az első rendben, aminek a hossza kb. 170 méter volt, kétszer-háromszor is köszörültek, később már gyakrabban. A köszörülést mindig vízes kaszakővel csinálták. A kaszakövet az övükön, a tokmányban, hátul felkötve tartották, amiben mindig volt víz. Régebben a tokmányt fából készítették, vagy ökörszarvból. Később már pléhből készült tokmányokat is lehetett kapni. A kaszát mindig enyhén köszörülték, hogy el ne vásson az éle. Amikor két rendet levágtak, akkor már erősebben kellett nyomni a kaszakövet.

   Acsalagon csak az számított jó kaszásnak, aki jól tudott kalapálni és köszörülni. Aki nem tudott jól köszörülni, az elkoptatta a kasza élét.

   A kaszálás művészet volt és adtak a szépségére is, mert mind a négy kaszának egyszerre kellett lendülni, szépen, ritmusosan. Most már megszűnt a kézzel való kaszálás, ami igen fárasztó volt, helyette manapság géppel kaszálják a Hanyt. Ezzel is eltűnt egy  világ.

Szénagyűjtés, boglyázás

      A lekaszált füvet, ha az időjárás megengedte, négy-öt nap múlva megforgatták egy háromágú favillával, hogy a fű a másik oldalon is megszáradjon. Itt már az asszonyok

és a kamasz gyerekek is segítettek. Akik együtt kaszáltak, azok a szénagyűjtésnél is összesegítettek. A megszáradt fűvet, ami általában 10-12 nap múlva bekövetkezett, favillával összegyűjtötték és először petrencékbe rakták. Egy-egy petrence súlya kb. 70-80 kg. volt, de ha több volt a széna, akkor nagyobb petrencéket is csináltak. A petrencék alá két  akácfa rudat dugtak, amiknek a hossza kb. 4 méter volt, és két ember vagy asszony összehordta oda, ahol a boglyát (nálunk "bogla") rakták. Egy-egy boglyába 10-20 petrencét is összehordtak, aminek a súlya kb. 7-14 mázsa volt.

   Általában egy ember 1 hold rétet tudott összegyűjteni egy nap alatt. Öt hold rétnél  öt ember, esetleg hat, ment ki szénát gyűjteni. Ez az öt-hat ember összegyűjtötte, összehordta és még meg is gereblyézte egy nap alatt az 5 hold rétet. Az öt személy közül ketten hordták a petrencéket, egy rakta a boglyát, egy  nyújtotta a boglyázónak a szénát, egy meg gereblyézett a nagygereblyével.

   A boglyázásnál egy petrencét leraktak fenéknek, amit a boglyázó szépen elegyengetett. A boglyák köralakúak voltak, alul az átmérőjük kb. 3-3,5 méter, magasságuk pedig 2,5-3 méter.

A boglyarakó a szénát egyenletesen rakta körbe-körbe, és közben tiporta. A teteje összeszűkült, hogy az esővíz le tudjon folyni róla. A végén kisgereblyével kisimították az  oldalait szépen, egyenletesen. Ha szél fújt, akkor a munka csak nagyon lassan haladt előre.

   A boglyákat aztán csak később hordták haza szekereken, ki, mikor ért rá, de csak akkor, amikor már jól megüllepedett. A talaj nevessége miatt a szénát rendszerint csak télen hordták haza, amikor már a talaj megfagyott. A szénásszekér fagymentes időben belesüllyedt volna a nedves talajba. Amikor a hó leesett, akkor szánokkal hordták haza a szénát. 1915-ben olyan enyhe tél volt, hogy a szénát kötélbe kötve, a hátukon hordták ki szárazabb helyekre, ahonann aztán már szekerekkel hazahordták. A faluban azt mondták ilyenkor, hogy az emberek "trégliztek".

   A szénásszekerek megrakása külön tudomány volt. A rossz utak miatt szükséges volt , hogy jól megrakják, mert különben könnyen feldült volna a szekér. Az útak akkoriban még tele voltak gödrökkel és lyukakkal. Megjavítása  a csősz kötelessége volt.

A szénahordásnál a hosszúoldalakkal készített szekér két felére "vendégoldalt" tettek, és jól kitömték szénával. A szekeret 3-4 méter magasra is megrakták. 7-8 mázsa, de néha 10 mázsa is elfért rajta. Amikor a rakással elkészültek, a széna tetejére, a szekér hosszában, nyomórudat tettek, és azt rudazókötéllel hátul jól lekötözték, elől pedig lánccal rögzítették. A széna javát otthon pajtába, a többit a ház végén kazalba, az udvarba rakták.

   Az etetéshez szükséges szénát vonyogóval húzták ki a szénakazalból. A vonyogó egy kampós vas volt, aminek a nyelét fából készítették.

Folyt. köv