Acsalag-Andau

Néhány óra, amely örök emlék marad

Két kis település, az egyik a Hanságban, a másik közvetlen a magyar-osztrák határ mentén. A két településen, összesen nem élhet több mint 1500-2000 ember, ám ez a két kis falu a magyar történelemben sokkal nagyobb jelentőséggel bír annál, mint ahogy az a lélekszámától függően elvárható lenne.

            Erről a történelmi szerepről a környék lakóin kívül zömében inkább azok tudnak, akik annak idején, 1956. november 4-ét követően és 1957-ben, a zöld határnak ezen a szakaszán menekültek el az országból. Mintegy hetven ezren lehettek azok, akiket hol emberbarátságból, hol pénzért vagy egy karóráért s ki tudja még milyen értékért cserében menekítettek Ausztriába a faluban élő mezőőrök, gátőrök és helybéli lakosok.

           Acsalagra véletlenül nem keveredik az ember. Oda menni kell. Azok kelnek útra, akik emlékezni akarnak, s bármennyire is fáj, szeretnék felidézni az egykori megpróbáltatást.

            Így volt ezzel a ma Németországban élő, ám gyakorta hazalátogató Kellner Lajos is, akit egy készülő könyv kapcsán én is elkísérhettem erre a zarándokútra.

            Sokáig tartott a készülődés, nemcsak az útvonalat kell megtervezni a térkép segítségével Budapesttől Győrön át Csornái és még tovább, de lélekben is készülni kellett erre a látogatásra. Hiszen 53 év nagy idő!

A ma emberének pedig különösen nagy.

Csepergett az eső, amikor beértünk a faluba, korán volt, az utcán szinte alig láttunk embert. Betértünk hát a templomba, ahol éppen ritka eseményre - esküvőre - készültek. Azt mondják, már legalább öt éve annak, hogy itt egy fiatal pár örök hűséget esküdött egymásnak. Este hatra mindent fehér virág borít majd.

S akkor ott a templomban Szabó Zoltán szívélyes fogadtatásával kezdődött meg a mi varázslatunk is. A szemekből kihullottak az első könnycseppek, amit az acsalagiak mindannyiszor láthatnak, ahányszor csak egykori menekülő, ma többnyire Nyugaton élő magyar beteszi oda a lábát. A könnyekhez nem lehet hozzászokni, az egymásra találás pillanatában mindenki meghatódik.

         S a varázslat folytatódik. Az egykori parasztszekér helyett ma benzin hajtotta autóval járjuk végig azt az utat, amelyen 53 évvel ezelőtt a menekültek jártak. A cél az andaui híd, amely azóta lett híd. Az akkor inkább palló volt az egyik hansági csatorna fölött. Ezen keltek át az emberek, akik menekülve a megtorlás elől elindultak az ismeretlenbe, a szabad világba. Nem gondolván azt, hogy az utolsó kilométerek megtétele után csak nagy sokára láthatják majd újból szülőföldjüket. Minden bizonnyal így gondolta ezt Kellner Lajos is, aki a forradalmat követő aktív politikai tevékenységének „köszönhetően” immáron 53. éve él magyarként Németországban.

Leírni nem lehet, érezni kell azt, ami az embert ilyenkor elfogja. Zoltán és én félrenézünk, nem akarjuk zavarni az emlékezést. Mondatok sejlenek fel a múltból, újból előjön az izgalom, az egykori félelem.

Hosszú percek telnek el, mire újból hármasban leszünk…

         Andauban már más a helyzet. Kisüt a nap, ott már nyugodtabban lehet venni a levegőt, akkor is, most is. Nem találjuk az épületet - kultúrház vagy iskola volt talán - melynek termében az éjszakát töltötték az emberek. Pedig biztosan áll még, bár az is lehet, hogy lebontották.

         Ez a falu is nagyon csendes, melegíti a levegőt a májusi nap. Mindenütt nyugalom van.

Igaz, a visszalátogató életéből eltelt 53 év…

Bokros Katalin