Hosszan várni kínos!

Hosszan dolgozni, folyamatosan tenni, anélkül, hogy elérnénk a célt; csak várni az eredményt éveken át, türelmetlenné tesz bennünket. Megunjuk, nem szeretjük. Inkább akarnánk az események kellős közepében állni és amit kigondolunk azonnal elérni, magunkhoz ragadni.

Hosszan várni kínos!

Pedig hát a várakozás igen nagy szerepet játszott az embernek Istenhez való kapcsolatában. Világunknak a várakozás hosszú századain át kellett előkészülnie az Úr jövetelére. Izrael történelme elbeszéli nekünk, hogyan kellett várakoznia a tizenkét törzsnek a pusztában, mielőtt beléphettek az ígéret földjére. Sok-sok viszontagság és sanyarúság közt ott született meg valamikor a Megváltó Királyba vetett remény! De miután megszületett a remény, Ő, a Király nem hamarkodta el jövetelét, hanem megvárakoztatta népét. Pedig közben annyi minden történt: számkivetés és hazatérés; verejtékes munka a szántófölddel, az állatokkal, és közben maradt a várakozó imádság, sóvárgó reménykedés, hosszú, hosszú századokon át.

De végül meg lett az eredménye: mikor Jézus elhagyta názáreti otthonát és elindult Izrael útjain, hogy hirdesse az örömhírt, az emberek ott voltak és várták. A vakok az útszélen ültek, a béna könyörgött, hogy vigyék hozzá, a készséges szívű szegények, éhesen és szomjasan, kérték: beszéljen királyságáról. Halászok, vámszedők, utcanők, de még az írástudók és farizeusok is várták Izrael megváltását.

Az első keresztények a zsidóktól tanulták meg a várakozás magatartását. De ők már az Úr második eljövetelét várták. Időbe került, míg rájöttek, hogy visszatérése még nem áll küszöbön: a várakozásnak folytatódnia kell nemzedékeken át: ma is, itt is, közöttünk is.

Ám ez a várakozás már egészen más, mint a választott népé a pusztában! A Krisztus eljövetele nem annyira a jövőnek egy meghatározott időpontja (fölösleges számolgatnunk, mikor is lesz 2009-ben vagy 3009-ben) sokkal inkább egy folyamat, egy korszak, a mi korunk, amelyben már most is járunk. Valójában éppen ezt éljük át a liturgiában: jelenvalóvá tesszük a misztériumot -- vagyis ez esetben Jézus eljövetelét -- úgy, hogy benne járunk, teljes megvalósulása felé haladunk, amely az idők végezetén következik be, de máris merítünk megszentelő erejéből, hiszen az utolsó idők Krisztus halálával és feltámadásával már megkezdődtek. Az a szó, amely a legteljesebben összefoglalja ezt az állapotot, vagyis amikor várunk valakit, akinek el kell jönnie, de amit már most sejtünk és előre megízlelünk, az a reménység. Ádvent a reménység (spirituális) időszaka. A hívő ember útra kel e titok vonzerejében! Az eljövő Isten arra hív bennünket, hogy induljunk el felé.

A reménykedő várakozás drága hagyományaink egyike. De mi olyan jó benne?

A várásnak két oldala van. Egyik a külső. Otthagyjuk a dolgok külső folyamatát; kilépünk az események áramából. Bemegyünk egy csendes szobába, egy kis kápolnába, leülünk teljesen egyedül és nem csinálunk semmit. Mintha egy kicsiny szigeten találnánk magunkat, ahol semmi dolgunk; kénytelenek vagyunk tétlenül várni, hogy belül történjen valami. Mert a várakozás másik oldala a belső. Amint enyhül a rohanó események karmainak szorítása, szembekerülünk önmagunkkal. Igazán meglátjuk belső állapotunkat. Lehet, hogy a szívünk-lelkünk üres, nincs benne elmélyülés, nincs Isten utáni vágy, mert éppen csak sodortatjuk magunkat az árral. Ilyenkor a remény halott, a várakozás tűrhetetlen, olyasmi, mint az éhen pusztulás gyötrelme. De ha lelkünk és szívünk gazdag, akkor gazdagságunk szétárad egész lényünkben, és a várakozás tápláló idővé válik.

Most mi hívő emberek a Karácsonyig terjedő időszakban az Úr jövetelére várunk! Találj időt arra, hogy az események pillanatnyi forgatagából, bemenj egy szobába, egy kápolnába, csendben ülj le, és engedd, hogy szívedben-lelkedben homályosan, halványan feltörjön az öröklét nyugalma. Jézustól tudjuk: az a belső erő, amely a várakozó keresztényt hatalmába keríti, a szívünkbe kiáradt Lélek ereje. Hogy a Lélekkel találkozzunk, ahhoz félre kell húzódnunk az események áradatából, s meg kell tanulnunk hallgatag türelemmel várni.

Ha egy hívő ember Urára vár, megáll az idő, és átcsillog rajta az örökkévalóság! Reménykedve várni tehát - akár egy életen át - nem kínos, hanem jó!