1956 szeptembere, elmúlt a nyári szünet. Újra visszatértünk Mosonmgyaróvárra, a Mezőgazdasági Akadémiára. Elbúcsúztam anyámtól, aki betegen feküdt az ágyban. Megkért: vigyem oda hozzá a szenteltvíztartót, mert meg akar áldani.Fiam többet nem látjuk egymást, csak szegény apádat sajnálom! Nehéz szívvel mentem el hazúlról.  Ekkor már másodéves hallgató voltam, 21 éves, és  a Konviktusban laktam. Elötte Augusztusban Veszprém mellett, a hírhedt Jutason voltunk katonák. Nem szívesen gondoltunk erre vissza, mert ott esztelen parancsokkal eléggé megkínoztak bennünket.

Különös hangulat uralkodott az Akadémián, valami lógott a levegőben. Lázassan hallgattuk a rádiót, a Petőfi Kör vitáit. Az újságok stílusa is megváltozott. A sok unalmas cikk helyett érdekes dolgokat kezdtek írni.

Nagy Árpád évfolyamtársunk, egy mezőgazdasági gyakorlaton egyszer csak azt modta, “gyerekek forradalom lesz”. Kételkedve néztünk rá, mint egy meghibbantra. Nemsokára igaza lett.

Elérkezett október 23. A budapesti eseményeket a rádióban hallgattuk, szinte csüngtünk rajta. Tanulásról már szó sem volt, mindenki fel volt izgulva. Állandóan hallgattuk a híreket. A budapest ifjúság követeléseivel egyetértettünk. Éreztük, valamit nekünk is tenni kell, nem ülhetünk csak tétlenül.

Október 25.-én már nem bírtuk ki tovább. Tüntessünk mi is, követelték többen . Halolottuk, hogy Györben is győzött már a forradalom. K. Papp József, a Marxista-Tanszék vezetője észrevette a hangulváltozást és figyelmeztetett bennünket, hogy ne merjünk tüntetni, mert ebből nagy baj lesz. De már nem hallgattunk rá és nem féltünk tőle. Ez a marxista professzor az első évben magához hívatott és közölte velem, hallota, hogy apám nem akar beállni az acsalagi TSZCS-ébe. Visszaél a nép bizalmával, amely engem ingyen taníttat.  Adott egy hét szabadságot, s megkért, hogy beszéljem rá, mert különben nem tanulhatok tovább. Hazamenve, elmodtam apámnak, hogy mi járatban vagyok. Ő erre sem volt hajlandó beállni a rosszul menő TSZCS-be. Visszamenve azt mondtam neki, hogy apám gondolkodik rajta és később majd talán beáll. „Jobb később mint soha, de többet mint fél évet nem vár“, válaszolta.

Délután már olyan volt az Akadémia, mint a hangyaboly. Valaki nemzetiszínű szalagot vásárolt, amit szétdaraboltunk és feltűztük a mellünkre. Volt köztünk olyan is ,aki nem volt hajlandó kitűzni a szalagot. Ezeket piszkos, gazember árulóknak neveztük. Hamarosan el is tűntek az Akadémiáról, mert megtudtuk, hogy besúgók voltak.

Már késő délután elindultunk a Vár udvarából, hogy csendes, békés tüntetéssel kifejezzük egyetérzésünket a forradalom mellett. Több százan is lehettünk. Fegyelmezetten vonultunk a Városi és a Járási Pártbizottság épülete elé, majd onnan pedig végigvonultunk a Magyar utcán. Sok járókelő csatlakozott hozzánk.

A tömeg egyre nőtt és nőtt. ÁVH-sok kísértek bennünket és azt követelték, hogy azonnal hagyjuk abba a tüntetést. De mi nem hallgattunk rájuk és tovább tüntettünk. Rektorunk, a nagy tudású Dr. Varga Ernő, erre azt tanácsolta, hogy vonuljunk be a Várba és ott beszéljük meg a további teendőket. A téren még elénekeltük a Himnuszt és bevonultunk a Vár udvarába. Itt megjelentek a munkások küldöttei és arra kértek bennünket, hogy mánap ismét vonuljunk ki.

A Vár udvarán megalakítottuk a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezetét, a MEFESZT. A DISZ szervezetet pedig semmisnek nyilvánítottuk. Egyszerűen nem akartunk tovább egy kommunista irányítású szervezetben maradni, ahová kényszerrel erőszakoltak be minket. Sírtunk az örömtől és hangosan éljeneztük a DISZ feloszlatását és a MEFESZ megalakulását. Dancs Lajos, elsőéves hallgató, akit megválasztottak MEFESZ vezetőnek, azt javasolta, hogy egy néma perccel gondoljunk a szabadságharcban elesett hősökre.

Ezután Dr. Varga Ernő igazgatónk, aki drága fiaimnak és leányaimnak szólított bennünket, emlékeztetett arra, hogy már 1848-ban is sok magyaróvári gazdász küzdött a szabadságért. A mai ifjúság is ezekért az eszmékért harcol, a szabadságért. Szavait óriási taps fogadta. Beszéde után Dancs Lajos inditványozta,  a Varsói Szerződést ne ismerjük el tovább, s országunk legyen semleges. Ezzel mindnyájan egyetértettünk. A járási Disz titkár és a Marxista Tanszék vezetője csak sápadozott s arra kért bennünket, hogy jól gondoljuk meg, mit cselekszünk. Szavaikat azonban lehurrogtuk, követeléseinket nem voltunk hajlandók visszavonni.

Itt kell megjegyeznem, hogy a forradalmi megmozdulásokban az elsőévesek vették ki legjobban a részüket. Ők voltak azok, akik kezdeményeztek és ők voltak a leglelkesebbek.

A gyűlés után még elénekeltük a Szózatot, mindenki szemében könny volt, sokan hangosan zokogtak.

Ezen az éjjelen nem sokat aludtam, alig vártam a reggelt. Rögtön bekapcsoltuk a rádiót, hogy meghalgassuk mi történt Budapesten.

Október 26, a véres péntek.

Ezen a napon már korán reggel megindult a munkások felvonulása. Jöttek nemzetiszínű zászlókkal, amikböl kivágták a kommunista címert. A munkások tömege egyre nőtt. Minket, akadémistákat sem lehetett visszatartani. A városban találkoztunk a munkásokkal és egymást éltettük.Vittük magunkkal a piros, fehér, zöld lobogót, amiböl mi is kivágtuk a kommunista címert.

A tömeg mindíg nagyobb és nagyobb lett. Egyszer csak valaki elkiáltja,” ruszkik haza, ruszkik haza”! Azonnal ezer torok visszhanzott utána:” ruszkik haza, ruszkik haza”! Leírhatatlan volt az örömmámor, ílyet még életmben nem éreztem, valami különös boldogság árasztott el mindnyájunkat. Végre szabadok vagyunk.  Ismeretlenek egymás nyakába borultak, sírtunk és öleltük egymást. A lelkesedés határtalan volt. Nem sejtettük, hogy ezekben a percekben világtörténelmet írunk.

A Pártház elé vonultunk, a mai Deák térre, s követeltük, hogy a gyűlölt vörös csillagot, az elnyomás szimbólumát, távolítsák el a Pártház homlokzatáról. Két munkás felmászott a csillaghoz és elkezdték kalapáccsal ütni, verni. De a csillag csak nem akart lehullani. Erre felmászott egy harmadik munkás és segített. A csillag végre nagy zörejjel lezuhant a földre. A földön tovább ütötték, rugdalták és köpdösték.

Sok munkás szemünk láttára széttépte a pártkönyvét és eldobta. Elénekeltük a Himnuszt, utána Steinhard Lázsló akadémista elszavalta a Nemzeti Dalt. Az eskü szövegét együtt mondtuk vele.

                         « A magyarok Istenére

                            Esküszünk,

                            Esküszünk, hogy rabok tovább

                             Nem leszünk. »

Ezután egy munkásvezető felovasta a munkások követeléseit. Szabadságot és demokráciát követeltek.

A tüntetők egyszer csak kétfelé váltak.Egyik részük elment az 1848-as emlékművet megkoszoruzni, a másik fele pedig elindult az ipartelep felé, ahol a zöld ávósok laktanyája volt. Több társammal én is ezekkel mentem. Útközben Kossuth nótákat énekeltünk, vittük magunkkal a zászlókat, mit sem sejtve a közelgő veszedelemről. Senki sem sem gondolta, hogy sokan a halálba megyünk.

A gyári úton rendőrök integettek felénk és büszkén mutatták, hogy ők már letépték sapkájukról a vörös csillagot. A rendőrépület homlokáról is el volt már távolítva a csillag. Éljeneztük öket és tovább mentünk a Timföldgyár felé.

 Kb. fél tizenegy lehetett. Mellettem ment szegény Varga Erzsi, aki később hősi halott lett. Kezemben volt a nemzetiszínű zászló és ő egyszer csak megkért, hogy adjam át neki, mert ő is szeretné vinni egy kicsit. Odaadta táskáját, azt pedig vigyem addig én, mig ő tartja a zászlót. És vitte a zászlót egy darabon, nagy lelkesen, csillogó szemekkel, majd visszaadta, és én ekkor láttam őt utóljára.

A Timfödgyárnál több munkás csatlakozott  hozzánk s kevéssel azután a zöld ávósok laktanyája elé érkeztünk. Én  elől mentem, és sok mindent jól láttam. A laktanya elött két géppuskás feküdt a földön, a kaszárnya ablakaiban pedig ávósok álltak géppisztollyal a kezükben.

Mi ettől se ijedtünk meg, mivel nem gondoltunk semmi rosszra. Nálunk semmiféle fegyver nem volt. Két ávós előrejött és elkezdett tágyalni két munkással arról, hogy távolítsák el a kaszárnya homlokzatáról a vörös csillagot. A tárgyalás után a tisztek visszavonultak, mi pedig elénekeltük a Himnuszt. Alig hangzott el a Himnusz,  baloldalról- velünk szemben- kijött egy fekete, bőrruhába öltözött csizmás tiszt, előrántotta pisztolyát és a levegőbe lőtt. Ezt én teljesen  tisztán láttam. Erre föl elkezdődött a lövöldözés. A tiszt elött egy katona térdelt, aki egyszer csak két kezével a tarkólyához kap és előrebukik. Hiszen közülünk senki sem lőtt, mert nincs nálunk fegyver. Aztán látom, hogy a tiszt a katona feje mögött matat pisztolyával. 

Először azt hittem, hogy csak riasztólövéseket adnak le, mivel a fákról elkzdtek hullani a falevelek. Mellettem álló társam elvetette magát és én még oda is szóltam neki, hogy: ne félj, mert ezek csak a levegőbe lőnek. De aztán láttam, hogy már többen véresen fetrengenek a földön. Erre én is elvetettem magamat és ebben a pillanatban óriási robbanást hallottam, közvetlenül a fejem elött. Először fényvillanást láttam, utána sötétséget. Nem tudtam mi van velem. Ez lenne már a halál ? Talán már meghaltam ? De a puskaropogás rádöbbentett a valóságra. A fejem fölött golyók süvítettek, hangjuk rettenetes volt.Körös-körül robbanások, sikoltozás, jajgatás, káromkodás, halálhörgés.

Ütött az utolsó órám, gondoltam magamban. Ebből a pokolból nincs menekvés, mert ezek addig lőnek, mig midenki el nem pusztul. Istenre gondoltam, kértem, bocsásson meg nekem, ha kell, hagyjon szenvedés nélkül meghalni. El voltam készülve a halálra, már nem féltem. Anyám képe jelent meg elöttem, szomorúan nézett rám, mintha könny lett volna a szemében. Egy ideig még mozdulatlanul feküdtem, de aztán visszatért belém az életösztön. Itt nem maradhatok fekve, mert még a hátamra dobnak egy kézigránátot és akkor végem van. Lassan elkezdtem visszafelé kúszni, lapos kúszással, amit a katonaságnál a nyáron annyit kellett gyakorolnunk. Talán ez mentette meg az életemet. A hirtelen kitört pánikban sokan elkezdtek futni és ezeket könnyen lemészárolták a gyilkosok. Azt hitték szegények, hogy el tudnak futni a golyók elöl. Életösztönöm hajtott: húzódj te is vissza.

Élettelen testeken keresztül kúsztam át. Csak tovább, tovább, tovább, itt nem maradhatok, mert akkor végem van. Baloldalon, a  kaszárnyával szembeni oldalon volt egy rettentő magas drótkerítés, amin csüngtek az emberek. Ezen keresztül mentették életüket. A kerítés másk oldalán egy asszony sikoltozik a férjének; „a biciklit, a biciklit meg otthagytad. „ Le van ba..va a bicikli, fontos az , hogy megmenekültem”, kiáltotta vissza.

Lassan visszakúsztam egy vastag fa elé. Ha sikerül a fa mögé ugrani, talán megmenekülök. Felugrani ebben az iszonyú golyózáporban kockázatosnak tünt, mert eltalálhattak volna a lövedékek. Megpróbálom, Istenem segits meg. Felugrottam, és sikerült a fa mögé kerülnöm. Ott már lapult egy asszony, aki félelmében jajgatott. A golyók csak úgy süvítettek el a fa mindkét két oldalán, de itt már biztonságban érztem magamat. Hála az Istennek, hogy megmenekültem.

Egyszer csak megszűnt a lövöldözés,  előmerészkedtünk a fa mögül. Rettenetes, iszonyú látvány fogadott bennünket. Halottak, sebesültek szanaszét hevertek a földön. Vérzö, vánszorgó, fel-fel álló és újra földre rogyó emberek. Segítségkiáltások, jajgatás, sikoltozás és káromkodás körös, körül. A két ávós géppuskájuk mögött ijedt vigyorral feküdt. Talán ők is rájöttek arra , hogy mit műveltek. Mi dühünkben ököllel fenyegettük őket. Vadállatok, mit csináltatok! Ezért még meglakoltok. Nem féltünk tőlük. Utólag gondolva, őrültség volt amit csináltunk, mert ha meghúzzák a ravaszt, nekünk is végünk van. De a borzalmas látvány láttán nem tudtunk uralkodni magunkon.

Közben megérkeztek a mentőkocsik is, óriási fejetlenség uralkodott. Odajött egy lovaskocsi is nagy vágtában, ő is  segíteni akart. A sebesülteket fölraktuk a kocsira, a halottakat fekve hagytuk. Nekik már nem lehetett segíteni. A földön fetrengett egy húsz év körüli munkás fiú, inge csupa vér volt. Fel akartuk tenni a kocsira, de a kezeink között kilehelte életét. Még mindig elöttem van a vértől áztatott vörös inge.

A kocsi annyira megtelt sebesültekkel, hogy a ló nem bírta elhúzni. Erre többen is megtoltuk  és így lassan sikerült elérnünk a kórházig. Útközben egyszer csak azt érzem, hogy kezd fájni a jobb lábam alsó szára. A fájdalom mindíg jobban erősödött, ezért lehúztam , és láttam, hogy tele van vérrel. A csizmám szárán megtaláltam a lyukakat, ahol a szilánkok a lábamba röpültek.

Beérve a kórházba, megint rettenetes látvány fogadott bennünket. A kórház udvarán kiterített halottak feküdtek egymás mellett, a kórházban óriási rohangálás, sírás és jajgatás. Egy mellettem elrohanó orvosnak megmutattam a sebesülésemet, erre ő csak azt mondta: velem nem tud most foglalkozni, mert itt súlyosabb esetek is vannak. Odaadott egy csomag kötszert, hogy magam kötözzem be a lábamat és holnap jöjjek vissza.

A kórházból visszasántikáltam a Várba, ahol már sok diáktársam izgatottan tárgyalta az esményeket. Ùtközben hallom a hangszórók üvöltését: „a fasiszta csőcselék megtámadta a békés államvédelmiseket, de meglakoltak érte.“Micsoda szemtelen hazugság, hisz nálunk nem is volt fegyver. Mi lennénk a fasiszta csőcselék, akadémisták, gimnazisták, munkások, háziasszonyok és tanulók? Tehát mindenki, az egész nép?

A Várban mindenki föl volt háborodva. Még nem tudtuk, hogy kik és hányan haltak meg közülünk. Dr. Varga Ernő igazgató egy küldöttséget menesztett a Tanácsházára, hogy azonnal hagyják abba a mocskolódást és ne nevezzenek bennünket fasiszta csőcseléknek.Ezek után hozzánk fordult:

„ Fiaim és lányaim, megfogadom, hogy emlékművet állítunk hősi halottainknak“, modta megrendülten.

Közben megérkeztek Győrből a forradalmárok, körülvették az ávós laktanyát, akik aztán megadták magukat. Később hallottuk, hogy a laktanya parancsnoka, Dudás István, elmenekült Csehszlovákiába. A sortűznek kb. 104 áldozata lett.

Másnap visszamentem a kórházba, ahol megnézték és újra bekötötték a lábamat. Útközben láttam a népitéletet az egyik ávóson, elég közelről. Borzalmas látvány volt. A lakósság annyira fel volt háborodva, hogy nem tudta magát visszatartani.

Vasárnap délútán a telefonhoz hívtak  a Várban. Éva húgom volt, de nem ismerte meg a hangomat. Arra kért, mivel hallotta,  meghalt a bátyja, adjuk ki a holttestét, mert szülőfalújában, Acsalagon szeretnék eltemetni. Éva, én vagyok, Miklós, nem haltam meg, élek. De nem akarta elhinni, csak azután hitte el, hogy én vagyok, amikor megkérdeztem tőle, hogy van anyuka? Ő akkor súlyos betegen, mellrákkal feküdt a csornai kórházban. Halálom híre úgy keletkezett, hogy valaki Acsalagon hallotta a Győri Rádióban az elesett gazdászok neveit. Összetévesztettek Nagy Árpáddal.

Október 28.-án, vasárnap hazamentem Acsalagra anyám állapota és a saját

sebesülésem miatt. Tétedli József és Pálfy Lóránd kísértek el. Császárrétre, (ma

Újrónfő),busszal mentünk, onnét pedig dzsippel vittek bennünket.

 Jóska Cakóházára ment a szüleihez, Lóránd pedig ott aludt nálunk.

Másnap reggel kapjuk a táviratot, hogy anyánk meghalt a kórházban. Súlyos csapás volt ez családunk számára, mivel nagyon szerettük őt és ő is minket.   Elment közülünk a család lelke, szíve. Géza bátyám, anyám bátyja, befogta lovait és elmentünk anyámért a csornai kórházba. Lóránd Csornáról tovább ment Sopronba. Édesanyánkat koporsóba tették, leszegezték a koporsót és az orvos megtiltotta, hogy otthon újra kinyissuk. Már sötét volt, amikor hazavittük anyámat. Szomorú út volt ez nagyon, mögöttünk feküdt anyám holtan, a ködös, fekete éjszakában. Otthon apám lefeszítette a koporsó fedelet, nem törödve a tilalommal. Még egyszer látni akartuk anyánkat. Apám majdnem elvesztette az eszét a fájdalomtól, nem találta a helyét, csak ment fel és alá. Október 31.-én eltemettük anyámat, és én maradtam tovább Acsalagon.

November 4.-én, kora reggel berohan apám a szobámba, felkapcsolja a rádiót, mert hallotta, hogy az oroszok megtámadták Budapestet. A rádióból Nagy Imre segély-kiáltásai hallatszottak. Istenem mi lesz velünk és ezzel az országgal, nem volt még elég a sok véráldozat? Nagy Imre segélykiáltása hiába volt. Magunkra hagytak-mint oly sokszor már- a szabad népek. Ezzel ők is elárulták szabadságharcunkat, odadobtak bennünket az állig felfegyverzett Szovjet hadseregnek. Leverték forradalmunkat, de azzal vigasztaltuk magunkat, az áldozat talán nem volt hiába, mert a kiontott magyar véren egyszer kinő majd a szabadság.

Kedves diáktársaim, Pintér Gizella, Varga Erzsi, Vesztergom Imre, Szalai István, Nagy Árpád, Horváth Gyula, minden óvári elesett, meghajtom elöttetek fejemet, áldozatotok nem volt hiába! Fiatal életeteket adtátok oda a szabadságért, a hazáért. A sors nektek szánta a vértanúságot. Együtt meneteltünk veletek,de úgy látszik nekünk még tennivalónk akadt a földön.

Hamvaitok  nyugodjanak békében, hazánk még egyszer fel fog virágozni!