Acsalag az én csendes kis falum. Itt születtem egy vályogos, nádfedeles, földes padlós házban. Innen indultam el azon a hosszú úton, amelyet számomra az Isten kimért. Az út néha göröngyös és veszélyes volt, de a Jóisten mindig megsegített.

E faluból vannak gyermekkori emlékeim, legtöbb a Cigányhanyról, ahol oly sokat játszottunk. Ez a hely jelentette nekünk a szabadságot: a futballozást, a versenyfutást, bújócskázást és fára mászást, télen a jégen való csúszkálást, tavasszal az elöntött rét csónakkal való bejárását. Nyáron a fürdőhelyekre jártunk, a Répásiba, a Gócába, a Csendőr- és Úrifürödőbe, a Rábcán pedig a rókadombhoz és a zsilip mellé.

Szerettem ezt a falut, virágzó rétjeivel, hullámzó gabonaföldjeivel, a friss szénaillatával, gólyáival, fecskéivel, szorgalmas, istenhívő és becsületes embereivel, imára és istentiszteletre hívó harangjaival. Szüleim itt tanítottak meg a szép magyar népdalokra. Itt tanultam meg a betűvetést, az olvasást, történelmünket, sok-sok verset.

Itt vannak eltemetve szüleim, nagyszüleim, közeli és távoli rokonaim. Sokat jelentett nekem még atyai jóbarátom Bendes Józsi bácsi, akivel megírtuk a falu történetét. Apai öreganyám, Aranka mama sok régi történetet mesélt a hansági lidércekről, Hany Istókról, a nádi farkasokról, boszorkányokról.

Nyaranta és ősszel a legelőkön őriztük a teheneket, krumplit, kukoricát sütöttünk, aminek íze még most is a számban van.

A Hanság szépsége már gyerekkoromban megfogott, nekem ez a táj a legszebb a világon. Akárhová megyek, Acsalagot mindig magammal hordom a szívemben, kitörölhetetlenül. A falu mindenhova elkísér. Alig várom, hogy visszajöhessek, és újra feltöltődjek benne. Ilyenkor úgy érzem, hogy a hely magához ölel, mint anya gyermekét. Ismerem az embereket, és jól esik, amikor kérdezik: Na, hazajöttél, Miklós, meddig maradsz itthon?”

Innen indultam el Sopronba, a nagyhírű evangélikus Líceumba tudományokat tanulni, majd Mosonmagyaróvárra, a Mezőgazdasági Akadémiára, és 1956 vihara után a nagyvilágba, Németországba, ahol befezeztem egyetemi tanulmányaimat. Acsalagot mindenhova magammal vittem a szívemben. Amikor újra visszatértem, megépítettem házamat, amelyben az év egy részét töltöm, és ahová, akárcsak én, a gólyák, fecskék is minden évben visszatérnek. Nekünk Tompa Mihály költővel szólva is „két hazát adott a végzet.” Nyaranta szeretek elüldögélni a teraszon, ahol csodálatos kilátás van a határra, nézem a gólyáimat, akikkel megbarátkoztam. Este baglyok és a szárnyasegerek röpdösnek, és a kertben nyestek futkároznak. Szeretem nézni a csillagos eget is. Mintha itt ragyognának a legszebben a csillagok! Élvezem a csendet, amit csak néha zavar meg egy távoli kutyaugatás. Itt tudok a legjobban elmélkedni, itt jönnek a legjobb gondolataim. Itt terem a legízletesebb sárgabarack a kertemben, amiből páratlan baracklekvárt készít itthon élő nővérem.

Acsalag tehát a jelenem, és emlékeim szivárványával koszorúzott múltam is.