Közelgett 1945 karácsonya a szörnyű világháború elmúlása után. A szegénység az egész országban nagy volt, ráadásul még az orosz katonák is a nyakunkon voltak. Több helyen is be voltak szállásolva a faluban. Nálunk egy ukrán tiszt, az Alexander lakott a hátsó szobában. Ez a tiszt igen rendes ember volt, gyűlölte a kommunizmust és Sztálint. Civilben tanító volt, értelmes ember, és jól megtanult magyarul is. Mindig barátságos volt, többször is megvédett bennünket fosztogató, részeg orosz katonáktól. Családunk igen megszerette, szinte családtagnak tekintettük.

   A közelgő karácsony előtt sehol sem lehetett fenyőfát szerezni a környéken. Ezért elhatároztuk Majlinger Imre barátommal (mi akkor 10 évesek voltunk), hogy kimegyünk Földszigetre a kis kastély kertjébe, és onnét hozunk pár fenyőfagallyat. Igen ám, de az orosz katonák meg a kastélyban voltak beszállásolva, ezért óvatosnak kellett lenni. Csendben odalopakodtunk, átmásztunk a kerítésen és én az egyik fenyőfára felmásztam kisfejszével. Imrének kellett volna összeszedni a gallyakat. Le is vágtam pár ágat, amikor hirtelen egy orosz katona géppisztollyal kezében kirohan a kastélyból. Imre ijedtében elfutott én meg fenn lapultam a fán. Az orosz katona géppisztolyát rám fogta és kiabált valamit oroszul, amit én nem értettem meg. Nagyon megvoltam ijedve, hogy ez most engem le fog lőni a fáról. Egyszer csak meglátom, hogy Acsalag felől jön lóháton Alexander. Elkezdtem kiabálni, Alexander segíts, gyere gyorsan! Úgy látszik meghallotta, mert vágtába kezdett. Az orosz katona meg tovább ordítozott a fa alatt. Alexander hamarosan odaért, a katonát elküldte és felkiáltott hozzám, hogy másszak le. A levágott fenyőgallyakat összszedte és odaadta, hogy vigyem őket haza.

Nagyon megkönnyebbültem, hogy megmenekültem a haláltól.

   Szenteste összejött a családunk, és így örülhettünk, mert mégis volt egy kis karácsonyi hangulat a fenyőgallyaktól. Az ajándékok igen szegényesek voltak, pár dió és egy alma, édesség semmi. Szaloncukor helyett kenyérbél volt becsomagolva a papírban.

   Egyszer csak megjelenik Alexander egy nagy táskával, leült közénk, és elkezdte kiszedni a táska tartalmát. Volt abban lekvár, száraz keksz, cukor, halkonzerv, kenyér meg cukorkák. Ezt mind kirakta az asztalra, mint az ő karácsonyi ajándékát. Mi nagyon boldogok voltunk, mert ez mind hiánycikk volt akkor. Együtt ünnepeltük karácsony estjét Alexanderral, aki szintén boldog volt, hogy távol hazájától családi körben lehetett.

   A következö évben aztán Alexander elment tőlünk, több levelet is írt, de egyszer aztán megszűnt minden kapcsolat. Nem tudjuk, hogy túlélte-e Sztálin kegyetlen üldözéseit, a Gulágot, de még ma is hálásan gondolok rá, arra aki talán megmentette az életemet.