A kereszténység legnagyobb ünnepe: húsvét. Jézus Krisztus feltámadásának az ünnepe. Az ószövetségi zsidó pészáh ünnepből fejlődött az újszövetségi keresztény húsvét ünneplés. Azonban az évi húsvéti ünneplés első nyoma csak a II. század közepétől ismert.

Húsvét átfogja az üdvösség titkának egészét: a szenvedés, halál és feltámadás egységét. Azonban a különböző egyházak különféle tradíciói más-más hangsúlyt adtak az ünneplésnek. Ennek ellenére egyfajta gondolati egység uralkodik a szenvedés emlékezetében a föltámadás húsvéti hangulatával. A lényegi gondolat viszont az ősegyháztól kezdve az „átmenet" (transitus): az átmenet a keresztből a dicsőségbe.

 A húsvét misztérium különlegessége nem abban áll, hogy Jézus egy rendkívüli, emberfeletti dolgot vitt végbe, hanem hogy vállalta az emberi sorsot: emberi módon élte és „szenvedte el" mindazt, amit az ember tapasztal. Jézus egész élete, s nemcsak halála, döntés az ember életének megosztása, a megtestesülés teljessége, a mindvégig hűséges engedelmesség mellett. Isten, aki „megtanulta az engedelmességet", az emberek számára botrány, elviselhetetlen gyengeség, de Isten számára „az üdvösség alapja azoknak, akik engedelmeskednek neki".

 A közvetlenül húsvétvasárnap előtti hetet - mely virágvasárnappal, Jézus Jeruzsálembe történő bevonulásának ünnepével veszi kezdetét - nagyhétnek nevezzük.

 A zsidóktól átvett és keresztény tartalommal meg-töltött ünnepek közül a legelső, s egy darabig az egyetlen a vasárnap volt, illetve az Úr napjának megünneplése, ugyanis a zsidó vallásban eredetileg a szombat volt a kultusz napja. A kereszténység szombatról a hét első napjára, Krisztus feltámadásának napjára tette a kultusz idejét, s a feltámadás emlékének szentelte.

 A feltámadásnak ez a fajta hétről-hétre való megünneplése odáig vezetett, hogy később évenként egyszer, húsvétkor külön is megünnepelték Jézus halálát és feltámadását.

 A zsidó vallásban szintén megtalálható az évenkénti húsvétünnep, igaz, ott az ünnep tárgyát egészen más képezi. A zsidók húsvétkor ünneplik az egyiptomi fogságból való csodálatos szabadulásukat, mikor Mózes vezetésével a választott nép elhagyta a szolgaság földjét (Vö. Kiv 12.).

 Már az első keresztény közösségek bevezették az Úr pászkájának évenként visszatérő ünnepét. 325-ben a Niceai zsinaton határoztak az ünnep idejéről: úgy döntöttek, hogy ez a tavaszi (március 21. utáni) holdtöltét (mely március 22. és 25. között mozog) követő vasárnap legyen. (A Holdhoz való kötődése onnét ered, hogy a zsidók 13 holdhónapból álló éve mindig újholddal kezdődött. Első húsvétjuk, az Egyiptomból való kivonulás pedig holdtölte napján Nisszan hónap 14. napján volt. A mi, 12 hónapos naptárunkban nehéz ezt a napot meghatározni, ezért úgynevezett „mozgó" ünnep. - Az elmúlt évtizedekben felmerült olyan kezdeményezés is, hogy a keresztény egység jeleként az évnek egy állandó napján legyen húsvét ünnepe.)

 Az őskereszténység kétféle húsvéti ünneplési tradícióval is rendelkezett. Az egyik - s talán az ősibb - Szent János apostolhoz fűződik, és Kis-Ázsiában vált gyakorlattá. A zsidó tavaszhónap, Nisan 14-ik napján, a keresztre feszítés napján ünnepelte az Úr halálát és feltámadását. Ennek az ünneplési szokásnak nagypéntek volt a középpontja: a keresztet ünnepelte és előretekintett a föltámadásra.

 A másik úgynevezett római hagyomány, mely valószínűleg Szent Péter apostoltól származik, a megváltás eseményét Nisan 14-ét követő vasárnap ünnepelte: a Föltámadott előtt hódolt és visszatekintett a keresztre.

  A római közösség sok sikertelen kísérletet tett arra, hogy rábírja a kis-ázsiai egyházközségeket a húsvétvasárnapi ünneplésre, míg végül Victorius pápa elrendelte, hogy zsinaton döntsenek ebben a vitás kérdésben. A zsinat azonban nem hozott megoldást, csak fokozta az ellentéteket. A kis-ázsiai keresztény közösségek egészen a IV. századig megtartották saját ünneplési hagyományukat. A IV. században ők is áttértek a római ünneplési szokásra.

  A húsvéti ünnepre a keresztény egyházak böjttel készültek. A böjt időtartama a közösségekben különböző volt. A legszigorúbb keleten volt, ahol már nagyhétfőn elkezdődött. Pénteken és szombaton semmiféle ételt nem vehettek magukhoz a hívek, a nagyhét első napjain kenyér, só és víz fogyasztása megengedett volt.

 A húsvéti ünnep központja az éjszakai virrasztás volt, mely mindig több mozzanatból álló, gazdag liturgikus eseményt jelentett.. Az első órákban ige- és olvasmányi istentiszteletet végeztek. A vigília-ünneplés (virrasztás) folyamán történt a III. század elejétől fogva a keresztség ünnepélyes kiszolgáltatása. A hitjelöltek háromévi és a húsvétot megelőző negyvennapi intenzív készület után, ekkor csatlakozhattak az egyház közösségéhez.

 A húsvéti szertartások eredetét Jeruzsálemben kell keresnünk. A keresztények összejöttek a történelmi, illetve a Megváltó életének emlékezetes helyein: az utolsó vacsora termében, a Kálvárián, a kertben, ahol Jézust eltemették, és ahol az üres sír állt. Ezeken a helyeken Konstantin császár „bazilikákat", azaz magas kupolás épületeket emeltetett.

 Egéria, a római nemesasszony a IV. század vége táján elzarándokolt az egyik húsvétra Jeruzsálembe, és korabeli „úti naplójában" feljegyezte a nagyhét szertartásait is. Írásos beszámolói arra ösztönözték a rómaiakat, hegy ők is a jeruzsálemi szokás szerint kezdjék ünnepelni á húsvétót: Így keletkezett a szent háromnap, amely ma nagycsütörtökön este kezdődik az utolsó vacsora emlékezetével, és a húsvét ünneplésével zárul. Azóta a katolikus egyház a húsvéti Szent Háromnapon ünnepli meg legteljesebben a megváltást.

 Nagycsütörtökön Jézus apostolaival elfogyasztotta az utolsó vacsorát, melyen ünnepélyesen felajánlotta életét, megalapította az Oltáriszentséget és a krisztusi papságot. A vacsora végeztével az Olajfák hegyére vonult tanítványaival, ahol Júdás vezetésével a jeruzsálemi főpapság elfogatta. Ezekről az eseményekről a nagycsütörtöki szentmise keretében emlékezünk meg. A szentmise végén megfosztják az oltárt díszeitől. Ez a szertartás arra emlékeztet, hogy Jézust fogságában elhagyták tanítványai. Nagycsütörtöktől nagyszombatig elhallgatnak a harangok, az orgona és a csengők.

 Jézust nagypénteken Pontius Pilátus római helytartó elé vitték, aki megostoroztatta, a zsidók nyomására pedig keresztre feszíttette. Ez a nap Jézus kereszthalálának a napja. Nagypénteken nincs szentmise. Az egyház Jézus

 Krisztus keresztáldozatát állítja hívei elé. A nagypénteki szertartás kiemelkedő része a kereszt előtti hódolat.

 Nagyszombaton Jézus sírjában pihent. Ennek a napnak nincs liturgiája, aliturgikus nap. A hívek felkeresik a még nagypénteken elkészített szentsírt, Jézus jelképes sírját, és ott imádkoznak.

 Húsvét vigíliájának szertartása a sötétség beálltával a tűzszentelés szertartásával kezdődik. Ezt a szép szertartást fényünnepségnek is nevezik. A tűzszentelés keretében - mely a templom kapujában történik - a megszentelt tűzről a pap meggyújtja a húsvéti gyertyát. A húsvéti gyertyával ünnepélyesen bevonul a templomba, közben háromszor énekli: „Krisztus világossága!" A templomban egyre nagyobb lesz a fény, ezzel kifejeződik, hogy Krisztus feltámadása bevilágítja az éjszakát, a bűn sötétségét és kiárad az egész világra. Erről szól a húsvéti örömének is. A „glória" ünnepélyes éneklésére megszólalnak a harangok, az orgona és a csengők. Ünnepi örömmel zeng az „Alleluja" ének. Az igeliturgia kiemelt helyet kap ezen az éjszakán. Az olvasmányok adják meg az egész éjszaka ritmusát, miközben szentírási részletek és énekek váltják egymást. A szertartás fontos mozzanata a hitjelöltek megkeresztelése, akik ekkor járulhatnak első ízben az Úr asztalához.

 Ősi magyar szokás szerint szentmise után következik a feltámadási körmenet. Lényege: az Oltáriszentségben velünk élő föltámadt Krisztussal, a húsvéti gyertyák fényében a Föltámadt Krisztust ábrázoló szoborral kimegyünk a világba, hogy meghirdessük húsvét örömét.

 Húsvétvasárnap hajnalban támadt fel Jézus. Ez a hajnal emberiségünk legszebb, legragyogóbb hajnala, ezért az ünnepi öröm húsvétvasárnap teljesedett ki.

 A húsvétot követő vasárnapot fehérvasárnapnak is szokás nevezni, ugyanis régen a húsvétkor megkereszteltek e napig viselték keresztelési fehér ruhájukat.